2. ÉVAD 15. RÉSZ Furcsa érzelmek

*Holly szemszöge*

- Niall, mégis mennyire időre tervezted ezt a kis kiruccanást? Nem tudom, mennyi cuccot pakoljak be, és egyáltalán mit? Jó vagy rossz idő lesz? Elegánsat vigyek vagy inkább olyan szokásosat? – hisztiztem, hiszen semmi információt nem kaptam az időjárással és minden mással kapcsolatban. Nem tudtam, hogy jelenjek meg szülei előtt. Tudom, jobb lenne, ha saját magamat adnám, de mi van, ha nem fogják kedvelni a stílusom? Niall persze rám hagyta, hiszen tizenkilenc évesen az ember már fel tud öltözni, és tudja, mit visz el, de ebben a helyzetben szerintem mindenki megáll a szekrénye előtt és órákig csak azt bámulja, mi lenne a tökéletes a barátja szüleivel való első találkozáshoz.
- Megjött a segítőosztag!- rontott be hirtelen valaki, mire örömömben a nyakába ugrottam.
- Úristen, Perrie, hát te? – lepődtem meg, ő pedig csak elröhögte magát.
- Jöttem segíteni, hallottam, nagyon kétségbe vagy esve, Zayn pedig felhívott így idejöttem. Na, akkor nézzük is!- kezdett kutatni a szekrényemben, én pedig még mindig csak bámultam rá, és el sem tudtam hinni, hogy valaki ilyen jó barát legyen, mint Perrie. Pár perc múlva már egy hatalmas ruhakupac volt az ágyamon, amiket egyáltalán nem engedélyezett elvinni, sőt felvenni sem a hátralevő életemben. Egy másik ruhahalmot is találtam, amiket nagyon nézegetett, és volt olyan, amit el is rakott a táskájába, hiszen annyira tetszett neki, hogy el is rakta magának.

- Na, szerintem ezeket a ruhákat vidd el, és ebbe menj! – mutatta az egyik kék csipkés rövid ujjú felsőm, ami az egyik kedvencem volt, de már nagyon régen nem találtam meg. - És ezzel vedd fel!- egy cicanaci volt, de a minták, nagyon hasonlítottak a pólón lévő csipkére, így tökéletesen mutatott együtt a két ruha. – Ezeket, meg, ha nem bánod, elviszem. Kellenek ezek a ruhák, egyszerűen isteniek.
- Már úgy is elraktad, úgyhogy vigyed. Úgysem hordom őket. Túl sokat mutatnak, és nem az én stílusom, meg amúgy is Sarah-tól kaptam őket – bólintott, majd a maradék ruhát segített elpakolni, és már indultunk is le. Niall már türelmetlenül várt, és mikor meglátott, felcsillantak a szemei. Már nyílt az ajtó, mikor Perrie kiáltott egyet! – Aztán nehogy rosszul dönts! – nem értem, miért mondta, ezt, de Niall-en láttam, hogy elég ideges lett emiatt.

- Itt is lennénk! – mondta Niall, mikor a taxi megállt egy otthonos ház előtt. Kifizette az utazást, majd megfogta a csomagokat, és benyitott a bejárati ajtón. A konyhából finomabbnál-finomabb illattok szűrődtek ki, Niall arcán meg hatalmas vigyor keletkezett, és sietve ment anyukájához, akinek arcán örömkönnyek folytak.
- Úgy örülök, hogy itt vagy, Kisfiam! Annyira hiányoztál! – ölelgette meg Niall-t, míg én meghatódva néztem őket. Minket sosem öleltek meg anyuék, mikor hazaértünk egy táborból, vagy mikor a nagyiéknál töltöttük el a fél nyarat. Bár, mit is vártam? Sosem törődtek velünk! – Te vagy biztosan Holly – jött oda hozzám Niall anyukája.
- Jó napot! – köszöntem, és eléggé zavarban voltam.
- Anya, Ő itt az a lány, aki mindennél fontosabb számomra! – állt mellém, és karolt át, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Aha. Nem tudom, mi tetszik neked ebben a lányban! – mondta Maura, én, és Niall pedig tátott szájjal bámultunk. – Fiam, az ízlésed, nagyon hanyag lett, nézz rá erre a lányra! Egyáltalán nem olyan, min a többi barátnőd volt! Ennek a lánynak a kisugárzása sem stimmel. Nem hozzád való! Különben is, csak a pénzed kell neki!
- Én szeretem Őt! – nyögtem ki, de a hangom felismerhetetlen volt. Nem sok kellett ahhoz, hogy elírjam magam. 

Nyílt a bejárati ajtó és egy érkezett meg, aki nagyon örült Niall-nek.
- Kicsim, Ő itt a bátyám, Greg, és az én unokaöcsém Theo. Greg, Ő itt az én gyönyörű barátnőm, Holly. – Greg furcsán nézett rám, és mikor megsimogattam volna Theo-t, el is vitte a közelemből. Nagyon kellemetlenül érzetem magam, és szóltam Niall-nek egy kicsit ki kell mennem, levegőzni, aminek nem örült, így el sem engedett. Nem ismerem a várost, és nem karta, hogy elvesszek.

Felmentünk a szobájába, és ott magához ölelt.
- Sajnálom, Kicsim! Nagyon-nagyon sajnálom! Én nem tudom, miért nem kedvelnek.
- Niall, nem a te hibád! Én tudtam, hogy nem fognak kedvelni.
- Nem, ők eddig mindenkit szerettek, nem értem miért pont téged nem, amikor pont most akartam…- és itt elharapta a mondatát.
- Mit akartál?
- Öhm, pont most akartam, itt maradni veled pár napot!

Az ebédnél csönd volt, Niall apukája pedig pont ebben a minutumban érkezett meg. Furcsán rám mosolygott, majd le is ült, és a csend tovább fokozódott. Niall hirtelen felállt, zavartan nézett a családjára, majd beszélni kezdett.
- Anya, apa, Greg, tudom, nem kedvelitek Holly-t, és fogalmam sincsen miért, de nekem Ő jelenti a világot, és egyik nap eszembe jutott valami, és arra gondoltam, ezt ma kell megtennem. Holly, amikor megismertelek, nem igazán kedveltelek, de a kitartásod nyert, és valahogy beléd szerettem. Tudom, sokszor veszekszünk, és nem értünk mindig egyet, de nem bírom tovább ezt így folytatni. Ezért is mentem ki a kórházból, mikor bátyád bent feküdt, és ezért voltam el olyan sokáig, hiszen nem találtam meg azt, ami a legtökéletesebben illik hozzád. – hirtelen letérdelt, én pedig ledermedtem. – Holly Alexandra Devine, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? – nézett rám félő tekintettel, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam volna, de nem tehettem. Még csak tizenkilenc éves vagyok, nem mondhatok életem férfiának sem igent, ilyen egyszerűen.

- Gondolkodhatok rajta egy kicsit? – letörten bólintott, én pedig felálltam az asztaltól, elmutogattam neki, hogy kimegyek, és már kint is voltam Mullingar utcáin. Már vagy fél órája sétálgathattam, igazából fogalmam sincs merre, mikor megállt mellettem egy fekete terepjáró, kiszállt belőle egy férfi, megragadott, és berántott a kocsiba, majd leütött valamivel. Ott azonnal eldöntöttem, hogy ha ezt túlélem, Niall-lel leszek örökre.