2. ÉVAD 14/2. RÉSZ Ne aggódj!

*Niall szemszöge*

Addig ültünk és beszélgettünk, míg a nap le nem ment, és gyönyörű narancssárgába burkolózott az ég. Olyan megnyugtató volt ez az egész szituáció, hiszen senki sem zavart minket, csak magunk voltunk, és a gyűrű, amit nem tudtam, mikor lenne alkalmas odaadnom.

Bementünk az épületbe, és most Holly helyett én mentem be Josh-hoz. Szerencsére már holnap elmehet, nagyon jók az eredményei. Leültem az ágya mellé, és nekikezdtem.

- Ma délelőtt a kisebb félreértés miatt, beugrott egy ötlet, miszerint menjek el, és vegyek valamit Holly-nak. – néztem a tekintetét, és csak értetlenül nézett rám. – Egy gyűrűt vettem. Meg akarom kérni a kezét. – felhúzott szemöldökkel vizslatott. – Tudom, volt már ebből veled vitánk, de nagyon szeretem Őt, és muszáj megtennem, hogy tudjam, az enyém lehet –e. És tudom, azt mondod, még fiatalok vagyunk, de még nem gondolkozom az esküvőn, csak el akarom jegyezni Őt, hogy lássák, Ő már foglalt. – beszéltem hozzá, szinte könyörögve, mire száj rágva és kicsit bosszúsan kezdett el beszélni.
- Niall, nem azért nem akarom, ezt az egészet, hanem, mert félek, hogy megint összevesztek olyan komolyan, hogy szakítotok, és nem akarom, hogy megint szomorú legyen, hiszen akkor sokkal rosszabb lesz neki is és neked is. De mivel szeretem a húgom, és tudom, nem bántanád meg még egyszer, áldásomat adom a döntésedre. – mondta, mire nem hittem füleimnek. – Mikor akarod megtenni ezt a lépést? – érdeklődött.
- Még fogalmam sincs. Egy megfelelő alkalomkor szeretném. Mondjuk, ha bemutatom a családomnak? – néztem rá, mire elmosolyodott.
- Jó, lesz! Majd legfeljebb. ha hazajöttök a nyakamba fog ugrani. – nevetett.
- Ilyen biztos vagy abban, hogy igent mond?
- Biztos, hogy igent mond. – mosolygott, én pedig már fejben kigondoltam, mi, hogyan lesz, és hogyan avatom bele a családomat.



*Holly szemszöge*

Niall életvidám fejjel jött ki bátyámtól, ami engem is mosolygásra késztetett. Mikor leült, én beleültem az ölbe, majd átölelt, és fejemen nyugtatta az állát.
- Holnap hazamegyek a szüleimhez. Szeretném, ha velem jönnél- mondta a fülembe, amitől el kezdtem reszketni.
- Niall, én erre még nem vagyok készen. Mi van, ha nem leszek nekik szimpatikus? MI van, ha egyenesen utálnak?
- Hé, nyugi, Hol! Nem fognak utálni! Eddig még senkit sem utáltak! Szeretni fognak, hidd el! Téged nem lehet, nem szeretni!
- Igen, akkor miért utáltál a megismerkedésünk elején?- kérdő tekintettel néztem rá.
- Akkor még nem tudtam, mekkora kincs vagy! – mondta, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam- Jajj, gyerekek, elég a nyáladzásból! Menjetek szobára, vagy mit tudom én! - nyavalygott Zayn, Lou pedig egyetértően bólintott. Sértetten szálltam ki barátom öléből, majd ültem át egy másik székre. Kinyújtottam rájuk a nyelvemet, mire kiröhögtek.

 
Az orvos elengedte Josh-t, már megkaptuk a zárójelentést is, és indultunk végre haza. Már szörnyen hiányzott az ágyam, hiszen amikor aludtam valamit, vagy Niall-ön aludtam vagy egy széken, és egyik sem volt, olyan, mint az én pihe-puha ágyikóm, amiből reggelente alig lehet kikelni, hiszen vonz magához.
Hazaérve, az első dolgom volt bemenni a szobámba, és ruhástul beleugrottam az én szeretett ágyamba.
- Hé, megcsalsz az ágyaddal? – játszott sértettség volt a hangjában. Rámosolyogtam. – Holnap mikor szeretnél indulni? Én már ebédre oda szeretnék érni. Imádom anyu főztjét.
- Öhm… ahogy te szeretnéd. Nekem mindegy. Még mindig félek ettől egy kicsit szóltam halkan, mire sóhajtott egyet, megpuszilt és velem maradt.
- Akkor, reggel nyolckor rendben? – bólintottam. - Hé, Holly, nem kell semmitől sem félned. És amúgy is, van egy meglepetésem számodra. - mosolygott, és ettől a hírtől azonnal feldobódtam.