2. ÉVAD 8. RÉSZ Megbocsátás?

*Holly szemszöge*

Zokogva mentem el a házból, és csak reménykedni tudtam, hogy senki nem vesz észre, és nem kezd el követni. A taxiban nem voltam jó társasága a sofőrnek, hiába kérdezett, nem válaszoltam, ezt egy idő után megunta, így csendesen telt a további út. Steven-hez mentem, hiszen ő a barátom, és csak reménykedni tudtam abban, hogy segít nekem.
Kiszálltam a taxiból, kifizettem a fuvat, majd megnyomtam a panelház kapu csengőjén a 22-es számot, és vártam, hogy valaki beleszóljon. Egy ismeretlen női hangot hallottam meg, majd követte Steve hangja.
- Igen? Ki az?- kérdezte, megmondtam a nevem. - Holly? Te mit keresel itt? – kérdezte, ijedten.
- Öhm, bemehetnék?- kérdeztem félénken, mire idegesen mondott egy igent, majd bementem. –Szia!- köszöntem, mikor már ott állt az ajtójuk előtt. Ideges volt, nem tudom, miért, de nagy nehezen megölelt, és beinvitált. Pár lépés után lefagytam, hiszen egy szőke lány ült a konyhában, egy bugyiban és egy melltartóban. Arról nem tudnék, hogy lenne lánytestvére, így csak egy dologra következtettem. Megcsalt. Könnyek kezdtél el marni a szememet, majd Steve-hez fordultam, aki zavartan vakargatta a tarkóját. Hirtelen odaléptem elé, felemeltem kezemet, arcon vágtam, majd a bőröndömmel együtt szaladtam le a lépcsőn, nem törődve a nevemet szólító kiáltásokkal. Zaklatottan hívtam egy taxit, majd megvártam, míg ideér, de addig is tárcsáztam legjobb barátom számát.


*Josh szemszöge*


- Holly, hol van? – kérdeztem a srácokat, miután egész nap kerestem Őt, és sehol nem találtam. Tegnap nagyon összevesztünk, és bocsánatot szeretnék tőle kérni, mert nem érdemli meg, hogy haragudjak rá. Legalább is, hogy ennyire összevesszünk.
Az összes srác lapult, kivéve Zayn-t, aki vígan beszélt valakivel telefonon. Niall, kissé idegesen nézett mindig másfele, nehogy kapcsolódjon a tekintetünk, és innen tudtam, elküldte Őt.
- Figyelj, sajnálom, haver, veszekedtünk, majd idegességemben, kicsúszott, hogy jó lenne, ha elmenne, és ő meg is tette. – magyarázkodott, de nem szóltam semmit. Lehet, jobb ez így, hogy Ő nincs itt. Zayn közben letette a telefont, gondterhelt arcát, nem tudtam hova tenni, csak reménykedtem benne, nem a húgommal kapcsolatban van valami.
- Josh…- szólított meg aggódva Zayn. – Holly… szóval… a barátja megcsalta, nem tud hova menni. – nyögte ki dadogva, mire dühös lettem.
- Hol lakik? –kérdeztem, még magamat is meglepve, milyen mély hangon. – Hol lakik az a szemétláda? – ordibáltam, mire Zayn csak megrázta a fejét, én meg kikaptam kezéből a mobilját, majd tárcsáztam húgomat, aki azonnal fel is vette. Szipogva vette fel, meglepődött, hogy én keresem, majd el kezdett beszélni össze-vissza, de csak arra tudtam, figyelni, mikor említi annak a szemétládának a nevét, ki megbántotta Őt. Nagy nehezen ki tudta nyögni, hogy lakik az az ember, majd ráparancsoltam jöjjön haza, nem mehet el, én felelek érte, nem lehet egyedül.

*Holly szemszöge*

Nem akartam hazamenni, nem akartam újra látni Őt, hiszen igaza van, de mégsem. Ugyanazt tettem, amit Ő velem, sőt, Ő megcsalt engem, én meg tovább léptem, nem kéne így reagálnia erre. Örülök neki, hogy féltékeny, és még szeret engem, és talán még én is szeretem Őt, de haragszom rá, haragszom Josh-ra, és haragszom Steven-re. 

Mikor benyitottam a házba, csend volt, Josh kabátja sehol, a konyhában rend volt, és közelebb menve, az egyik fiú szobájából hangfoszlányok szűrődtek ki. Bementem a szobámba, és nagy meglepetésemre Niall ült az ágyamon, egy képet tartva a kezében. Az egyik közös képünket!
- Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle, mire ugrott egyet az ágyon ijedtében. Megfordult, majd a szemembe nézett, majd gyorsan lerakta a képet, és lehajtotta a fejét.
- Én, sajnálom! Nem szabadott volna olyan dolgokat a fejedhez vágnom! Nem érdemled meg, hogy valaki így beszéljen veled, mint én tettem – mondta, miközben arcán látszott a gyötrődés. Odamentem hozzá, leültem mellé, és vállára hajtottam a fejemet. Beszívtam illatát, és rájöttem, mennyire hiányzott már ez. Bármennyire szerettem Steven-t, Niall-t sokkal jobban szeretem, és ha kéri, készen vagyok neki megbocsájtani. Újra tudnék vele kezdeni mindent, és csak szeretném Őt, évekig, örökké, amíg csak lehet. Lehet minden ugyanolyan, mint régen? Kezdhetünk mindent elölről, úgyhogy elfelejtjük a hibákat? Vajon, lehetünk újra együtt?